Evangélium Színház
SZÍNHÁZ

AZ EVANGÉLIUM SZÍNHÁZ TÖRTÉNETE

Beszélgetés Udvaros Bélával

(Négyszemközt 2008.03.23)

Az Evangélium Színház és művészeti vezetője, Udvaros Béla 2005. szeptember 24-én vette át a Magyar Örökség-díjat.

Tizennyolc év az Evangélium Színház élén.

A Duna Palota csendes aulájában hirtelen minden felől üdvözlő szavak hallatszanak, mely annak az ősz úriembernek szól, aki szinte családtagnak számít, akit ebben a házban tisztelnek, szeretnek. Ő Udvaros Béla, az Evangélium Színház igazgatója és rendezője, aki arra készül, hogy másnak adja át az intézmény vezetését. A Duna Palota Színháztermének most csendes zugában felelevenedik egy gazdag életpálya, s ezzel együtt egy mai magyar színház története.

- Hogyan jött az Evangélium Színház létrehozásának ötlete, mikortól működik a színház?


- A Protestáns Közművelődési Egyesület 1990 tavaszán tartott ülésén vetettem fel, hogy Magyarországon még soha nem volt protestáns színház, mely a jelen rendszerváltási időszakban több hívő igényét elégíthetné ki, és a magyar írók műveinek színrelépését szolgálhatná. A protestáns püspökök azonnal mellém álltak, de támogatta a felvetést Szentágothai professzor – aki elnöke volt az említett egyesületnek - és ifjabb Bartók Béla alelnök is, aki a Magyar Unitárius Egyház nevében 1o ezer forinttal elindította a színház gazdasági alapjának megteremtését. Rövidesen csatlakozott az evangélikusoktól Szokolay Sándor, valamint a Református Egyház nevében 3o ezer forinttal Hegedüs Loránt püspök. Mire vége lett a megbeszélésnek 13o ezer forint felajánlás jött össze, mely alaptőkével már elindulhatott a színház szervezése.

- A három egyház támogatásával szerveződő színház neve miért Evangélium Színház lett, a másik két egyház ezzel egyetértett? 


- Teljes volt az egyetértés amikor Török Tamás – a Magyar Rádió munkatársa - felvetette az evangélium nevet, ugyanis az evangélium görög szó „örömhírt” jelent. Valamennyien úgy láttuk, hogy ebben a világban amikor az irodalom, a színház eldurvul, s már közel sem örömhíreket terjeszt, nekünk vállalni kell, hogy áttérünk egy értékeket, emberi boldogságot, azaz az élet szépségét sugárzó közlésre. Így lett az Evangélium Színház nevében és hitvallásában is színháztörténeti és egyháztörténeti unikum.

- Az első bemutatóra mikor került sor?


- Két első bemutatót tartok számon. Az elsőt 199o.október 26-ára terveztük és hirdettük meg. Ezen a napon tört ki az úgynevezett Taxis-blokkád, amely miatt mindössze 85 néző – főként családtagok és barátok - ült a Szent Imre Gimnázium dísztermében. Mi a színészekkel – akik egy pesti lakos kivételével valamennyien ott voltak - úgy döntöttünk, hogy előadjuk Lessing: A Bölcs Náthán drámai költeményének oratóriumát. A második - ez volt valójában az első premier- 1991-ben a kőbányai evangélium templomban külön e célra épített színpadon óriási sikerrel került bemutatásra, több, mint 5oo néző előtt, akik szorongva izgulták és tapsolták végig az előadást. Nem volt véletlen a siker, hiszen a magyar színművészek legjobbjai közül vállalták, hogy jelenlétükkel és honorárium nélküli fellépésükkel támogatják az Evangélium Színház létrejöttét. Közülük a teljesség igénye nélkül néhány: a főszerepet Darvas Iván játszotta, Bitskey Tibor, Bánffy György, Rubold Ödön, vagy a színésznők közül Venczel Vera, Sunyovszky Szílvia, Fehér Anna. Emlékezetes, gyönyörű előadással nyitottunk.

- A siker 18 éve alatt 27 bemutatót tartott a színház. Melyek voltak a legjobban szívéhez nőtt előadások? 


- Tamási Áron három színművét is játszottuk, s talán szívemhez legközelebb álló volt a Hegyipatak, de nagy örömmel és sikerrel játszottuk Sik Sándor: I. István királyát, mely 66 előadást ért meg. Kovách Aladár Téli zsoltára is 36 alkalommal ment telt ház előtt a Duna Palotában, amely állandó otthonává vált színházunknak. Szinte valamennyi előadott darabunk sikeresnek volt mondható, és valamennyi ars poétikámat tükrözte: 'feladatunk betölteni reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.” Az első bemutató után mindig magyar szerzők műveit rendeztem az Evangélium Színházban. Talán még az utolsó kettőről hagy szóljak, melyek rendezői munkásságom végén nagy örömet okoztak nekem és a tapsokból ítélve a közönségnek is. Az egyik Szabó Magda: Szent Bertalan Napja volt, melynek premierjén jelen volt az írónő is, akivel baráti kapcsolatom alakult ki. Az utolsó rendezésem azért igazán kedves számomra, mert lányom, Udvaros Dorottya játszotta el Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde mesedrámájának Éj királynőjét. Bízom abban, hogy ez az utolsó Evangélium Színházban rendezett munkám is hűen tükrözte az egész életemben vallottakat: „betölteni reménységgel a világot”, s tükröztetni a szépet, az igazán értékeset; ez esetben a szerelem tisztaságát, melyről manapság oly kevés szó esik.

- 18 év, 27 bemutató rengeteg feladatot adott az egy személyben igazgató és rendező Udvaros Bélának. Kik segítették, támogatták a nehéz úton? 


- A színház kollektív munkát igényel, ott egyedül nem tud eredményes lenni senki, de különösen nem a rendező. Elsősorban a jó színészeket kell említenem, s hogy most nem emelek ki több, mint három nevet, azt azért teszem, mert szerencsére nagyon sokan voltak. A három vezető színművész, akik darabjaim többségében játszottak Bánffy György, Bitskey Tibor, O. Szabó István. Szívem szerint felsorolnám az összes díszlettervezőt, jelmezkészítőt, zeneszerzőt, de félő, hogy valakit kifelejtenék, pedig ők azért is megérdemlik köszönetem, mert nagyon gyengécske honorárium ellenében alkották a csodákat. Soha nem bővelkedtünk anyagiakban, hogy mégis sikerült eredményes, jó színházat működtetni az elsősorban a három egyház támogatásának volt köszönhető. Mindvégig költségeink minimum felét biztosították, a többit a Színházi Dolgozók Szakszervezete és néhány mecénás például, Juhász Judit, Medgyaszai László, vagy Cseri Kálmán, a Pasaréti Református Gyülekezet lelkésze. Állami támogatásokra nem igen számíthattunk, nem voltunk kedvencei a kulturális élet vezetőinek. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Bitskey Tibor és Bánffy György Kossuth-díjban történő elismerésekor kihangsúlyozásra került az Evangélium Színház darabjaiban nyújtott teljesítményük, de ez kevés volt ahhoz, hogy pályázatainkat elfogadják.

- Ahhoz, hogy valaki képes legyen 18 évig egy színházban igazgatni és egyszerre értékes magyar drámákat rendezni feltétlen szükséges gyakorlat, tapasztalat. Ezekre hol tett szert?


- 40 évet töltöttem színpadon. 1951-ben végeztem el a Színház és Filmművészeti Főiskolát és olyan megtiszteltetés ért, hogy az akkor nyitó Magyar Néphadsereg Színház (a mai Vígszínház elődje - a szerk.) vezetője, Várkonyi Zoltán meghívott segédrendezőnek. Ez akkor nagyon nagy szó volt. Keveseknek adatott meg, hogy Várkonyi és Egri mellett tanulhatták a mesterség fortélyait. 1953-ban racionalizálásra hivatkozva szűntették meg állásom, de az elbocsátás valódi oka az volt, hogy ekkor döntöttem el: Dévay Camilla színésznővel kívánom leélni az életemet. Ebben az évben nyittatta ki Nagy Imre miniszterelnök Recsk és Kistarcsa hírhedt lágereinek kapuit, ahonnan Camilla is szabadult. Bár jövendő feleségem visszanyerte szabadságát, de színpadra lépni sem őt, sem engem nem engedtek. Segítségünkre sietett a Népművelődési Intézet, felajánlva egy olyan lehetőséget, hogy hat gyárban létrejövő amatőr együttesek munkáját segítsem. Ezek között olyan nagy vállalatok is voltak, mint az Orion vagy a Magyar Acél Művek. Érdekes, sok tapasztalatot adó munka volt, melyért jó fizetést kaptam. A pénzre pedig igen nagy szükségünk volt, mert meg kellett teremteni közös otthonunkat, s közben megszületett kislányunk is. 1957-ben változott helyzetünk, amikor feleségemmel együtt meghívást kaptunk a kecskeméti színház társulatába. A Radó Vilmos vezette színházban minden lehetőséget megkaptam a rendezői munka szépségeinek feltárására. 1958-ban Darvas József: Kormosék című drámája hozta meg az első hivatalos elismerést, miniszteri Nívó Díjat kaptam. A város befogadott bennünket, vezetői közül többel, például Pozsgai Imrével, Molnár Frigyessel szinte baráti kapcsolatban voltunk. Életem nagy álma szintén ekkor teljesült: egy delegációval kijutottam Franciaországba, láthattam Párizst és részt vettem az avignoni fesztiválon. 1973-ban Békéscsabára szerződtünk, ahol tíz szép évet töltöttünk. Feleségem sikeres vezető színésznő volt. Akkor és mai is nagyon büszke vagyok, hogy társa lehettem az életben és a színpadon is. Az Ármány és szerelem darabban lépett fel utoljára, melyet én rendeztem. 1985-ben mindketten nyugdíjba vonultunk. Ez volt az első nyugdíjas időszakom kezdete.

- Udvaros Béla, mint nyugdíjas? Nehezen tudom elképzelni még ma is, nemhogy húsz évvel ezelőtt, hogy pihenget, sétálgat, ahogy illik a nyugdíjasoknak. 


- Igaz, ami igaz nem a hagyományos nyugdíjas életet éltem. Bár kissé lazább lett az idő beosztásom, de a kulturális életből nem kerültem ki: utazgattunk, többek között jártunk Kanadában, Lengyelországban, Ausztriában, ahol a magyar irodalom gyöngyszemeit mutattuk be irodalmi estek keretében.

- Negyven év alatt mennyire ismerték el munkáját? 


- A múlt rendszerben sem a feleségem sem én nem kaptunk állami elismerést. 1995. március l5-én aztán nekem ítélték a Magyar Köztársaság Tiszti Keresztjének polgári kitüntetését, majd 2005-ben Magyar Örökség Díjban részesültem, mindkettőt az Evangélium Színházban végzett tevékenységemért. A kitüntetések persze jól esnek az embernek, de az igazi elismerést egy színházi embernek a közönség tapsa jelenti, melyben a pályám alatt bőven volt részem, ezért boldog embernek tartom magam.



 
Copyright © 2011 EVANGÉLIUM SZÍNHÁZ Minden jog fenntartva. | Design & Code: LEON CREATIVON